Pánikrohamról akkor beszélünk, ha az alábbi tünetekből legalább négy megjelenik: szapora szívverés, izzadás, remegés vagy reszketés, fulladás vagy légszomj, fuldoklás ("gombóc a torokban" érzés), mellkasi fájdalom, hányinger vagy hasi tünetek, szédülés, bizonytalanság, ájulásérzés, irrealitásérzés vagy a testtől való elválás érzése, az önkontroll elvesztésétől való félelem, halálfélelem, zsibbadás, "hangyamászás", érzéketlenség érzése, hideg- vagy meleghullámok.


ugye csak beképzelem? ..
mielőtt még bárki is beleszólna, ezt egy msn beszélgetésből vágtam ki. persze én írtam egy bizonyos illetőnek.. akit állítólag sikerült is megsirattatnom vele. azért remélem nem haragszik meg érte.
és valóban elég zavaros az egész. nem csodálkoznék ha nem érted meg.. és valójában nem is kell megértened se ezt az egészet, sem pedig engem.

*mindig azok vannak legtávolabb egymástól, akiknek talán a legjobban lenne szükségük rá, hogy a másik mellette legyen.
*és azok vannak melletted, akiknek nincs rád szükségük. és neked sem teljesen rájuk.
*vagy csak az ember a túl önző. és úgy válogatja a legkülönlegesebb személyiségeket maga körül, mintha csak a divatról lenne szó. most ő kell. de aztán jön egy másik, aki sokkal jobb. aztán a másik..
*majd kitudja, a kettővel ezelőtti lehet, hogy újból kell, mert a divatban is hódítanak a régi cuccok.
*de egy idő után megint eldobod mert már nem kell.
*aki mellett pedig kitartasz, az mégis messze van. örülsz, ha csak pár percre is közel kerülsz hozzá lelkileg. és fizikailag? egyszerűen megőrölnél azért, hogy láthasd az arcát, mikor hozzá beszélsz. hallani a hangját.. érezni az érintését, ölelését.
*itt van bennünk az iszonyú vágyakozás. vágyakozás a másik iránt, akihez talán sosem kerülhetünk elég közel. mert lehet, hogy ő pont egy másik személyre koncentrál ennyire.
*de mi mégsem tudjunk elengedni. és ez egyre inkább felemészti az időnket önmagunkkal együtt.
*de ugyanakkor, ha itt lenne mellettünk az megint nem lenne ugyanaz. mert szörnyű belegondolni, és bizonyára lehetetlennek tűnik, de mi van, ha akkor őt is megunnád?
*mert akkor már nem lenne miért küzdened.. túl egyszerű lenne.
*és nem lenne benne az a bizonyos bonyolultság érzése. és hogy talán sosem fogtok egymás közelébe kerülni mégis hisztek benne, hogy ez megtörténhet. és aztán már azt sem bánod, ha ezt ő egy másik emberben látja. mert bármit megtennél azért, hogy boldog legyen.
*és ugyanakkor bármilyen szívszaggató is, olyannyira megnéznéd a mosolyát, hallanád a nevetését, hogy akár bele is őrülhetsz. mert ezt nem te adtad meg neki. melletted nem tud igazán boldog lenni. de mégis boldog vagy vele te is, hogy legalább addig, amíg nem jött valaki más te is megtettél érte bármit amit tőled tellett. még ha a fájdalom erős is..
*egyszerűen örülsz annak, hogy ő megtalálta akit keresett, még ha te el is veszítetted. nem, még mindig nem tudok segíteni. és ennél rosszabb nincs.
mikor ott szeretnél lenni valaki mellett, osztozni szeretnél a fájdalmában, ezzel is könnyítve a lelkén. borzalmas érzés azt látni szenvedni, aki az évek alatt a legközelebb került hozzád. és még elviselhetetlenebb az, hogy nem tudsz neki segíteni.

Te még nem ismered, amit mi már jó ideje, a tehetetlenségnek azt a válfaját, a legocsmányabbat... amit az ember gyereke nem saját maga miatt érez, hanem valaki más miatt... egy olyan ember miatt, akin nagyon segítene. Ha van szuperlatívusza a tehetetlenségnek, márpedig van, idővel te is meg fogod ismerni ezt a keserves érzést, hát az a fölsőfok, amikor egy barátodon segítenél, de tehetetlen vagy. Ettől csak dührohamot kaphat az ember.

ilyenkor mit lehet tenni? bízni benne, hogy talán azok a bizonyos összevissza mondatok érnek is valamit. és hinni, hogy tényleg van olyan gyenge, hogy ne tegye meg. reménykedni minden nap, hogy megéri még a holnapot, és egyszer ha nem is minden, de rendbe jönnek a dolgok, és eléred, hogy érezze azt a rengeteg dolgot amit felé sugallsz, még ha nem is tudod megfogalmazni.
és te továbbra is erőlködsz, nem adod fel, csak hogy tudja, ilyenkor is mellette vagy. várod egyre jobban, nyugtalanul, hogy mikor jön el a pillanat, mikor végre újra tudtok beszélni, még ha nem is ezekről a dolgokról, csak hallhasd a hangját, láthasd, hogy jól van, és érzi a másokban lévő szeretetet önmaga iránt.
mert ilyenkor mit lehet tenni?

ne haragudj. én továbbra is bízom benned. és nem engedlek el.


részvétem Akito.

sajnálom. bonyolult. kibírhatatlan. ..és ez már őrültség.

Könnyeim tartom vissza, nem szabad sírnom, Nem akarom gyengeségem mutatni. Remegek és átfut rajtam a hideg, Mert elvesztettem, elvesztettem a hitet! Könnyeim kezdenek száradni arcomról, Nem szabad a rosszra gondolnom már. Erősnek kell lennem, össze kell szorítanom a fogam, Hogy csöndben legyek, hogy ne ordítsam, ne áruljam el magam. fáj. jelenleg minden.
megint levegő után kapkodva sírok minden hülyeség miatt.
mégis..

vissza akarok menni a Balatonra. és el akarom engedni a korlátot..



ilyenkor hol vannak az állítólagos barátok? hol vannak azok, akik azt ígérik, hogy ' én mindig melletted leszek' ?? igen, a netem megint hihetetlenül imád. ^^'
segáz. (mostanában hogy rászokott mindenki. o_o)
írhatnék.. és tulajdonképpen írok is. csak nem olyat, amit ide kéne. valami hasonlókat..
Rajtad múlt, de te nem tettél semmit. Engedted, hogy újra beleszeressek valakibe, holott tudtad, hogy számomra ez mennyi áldozattal jár. Elvártad, hogy felmentselek minden alól, cserébe te fájdalmat okoztál. Rajtad múlt, hogy mennyit ér az életem, és mostmár megértettem. Itt állok, a korlát a hátammögött, készen arra, hogy eldobjam az életem. Rajtad múlt, hogy előre lépjek-e, vagy hátra. Előre léptem. Rajtam múlt, hogy megszeretlek-e. Megszerettelek.
Még mindig rajtad múlik, hogy követsz-e..

rémes, mikor unatkozok. igen, szerintem is.

mostanában meg itt ez a másik dolog..
Minél több emberrel találkozom, annál jobban szeretem a macskámat.
igen, egyre jobban. és azt hiszem, sosem féltem még ennyire orvoshoz menni, mint a tegnap. megijedtem. komolyan azt hittem, hogy vége van mindennek. és azt hiszem kevesekért sírok ennyire. na meg így, visszagondolva elég röhejesnek tűnhet.. nem csak, hogy egy macska. de legalább nem volt semmi baj. mostanában mindent túlreagálok. és megint kezdem megutálni azt, ami itthon megy. na nem baj.. majd lesz ami lesz.


és akkor még valami. annyira szeretnék naiv lenni, de már nem igazán sikerül. valahogy kezdek beletörődni, hogy soha semmi nem lesz már ennél jobb. már nem igazán hiszek benne. és gyakran rettegek, hogy mi lesz holnap. na meg hogy kit veszítek el megint.
ez a dolog.. annyira fáj még mindig. mostmár megértettem, hogy milyen az, mikor azt mondja az ember, hogy egy darabom veled marad továbbra is. vagy valami hasonló. legalábbis ő elvett belőlem valamit. azt hiszem.. de én már belefáradtam, hogy utána rohanjak. úgysem ért semmit az egész. ezek után felőlem továbbra is tagadhatod, de most már kezd felnyílni a szemem.
biztos, hogy én rontottam el valamit. én nem voltam elég jó neked. de lássuk be, te is cserben hagytál. és eszméletlenül fáj. viszont kezd elmúlni a bűntudat. persze megszűnni nem fog.. csak már nem olyan, mint eddig. kezdem felfogni az egészet. és őszintén rájöttem mit veszítettem el. részletkérdés, hogy ki hibájából..

egyébként jól vagyok. lehet az előbbiekkel ez erősen ütik egymást, de tényleg így van. persze vannak bajaim, és szencsétlennek érzem magamat. nem leszek pozitív ezentúl sem. de jól vagyok. és mostmár próbálok azokra koncentrálni, akik talán ténylegesen megérdemlik, és nem vernek át. legalábbis bízom bennük. és nekem túlzottan is szükségem van rájuk, mint hogy elszakadjak tőlük. csak remélni tudom, hogy ők is éreznek valami hasonlót. ha pedig nem így van.. akkor is köszönöm, hogy itt vannak mellettem. és a segíteni nem is tudnak, bármikor meghallgatnak. és nem próbálnak keresztül gázolni rajtam. köszönöm.♥ rájöttem, hogy szeretem a rapet. o_o
mostanában egyre többet hallgatok. azok közé tartoznak, akik talán a legjobban tudják leírni az érzéseket. azt hiszem.


Elmúlt.. Elveszett.. Hiányzik..
Fáj a szív, magán zárka lettem önmagamnak rabja,
Minden nap egy újabb szelet, ez az önemésztés pokla,
Fáj, hogy nincs egy érzés néha, fáj, hogy elveszett egy séma,
Fáj, hogy céltalanná vált a régen követett példa,
Magam elől is elfutok, hiszen én lettem a préda,
Prédikálhat nekem bárki, hogy innen, hogy kell felállni,
Hogy itt, hogy kell lejárni, én a sablonokat is bármikor át tudtam hágni,
Át is tudom és nem adom könnyen magam,
Céltudatosságot tükröz minden szavam, ha a szívem is arra kérne már
Hogy hagyjam én nem állnék le, tekernék, tepernék, rohannék,
Még a kitűzött célt el nem érném, a véremet verejtékezném ki,
Ki kell bírni az elért eredményt tovább kell vinni,
Megtörténteket lezárni, előre koncentrálni,
És egy jobb jövő reményében csak előre szállni.

Refrén:
Elmúlt, kapaszkodj a jövődbe,
Elveszett, minden szó megmarad örökre,
Hiányzik, mégse hallgass az öklödre, hogy ha fáj, hogy ha érzed, nagy a kár, hogy ha érzed, hogy akár szélsőségekre is képes lennél magadban kárt tennél,
Előbb értékeljél, utána cselekedjél, hisz negatívumokban lesznek a jövődre nézve a legnagyobb ereklyék.

Megfogalmazott kérdések, meg nem kapott válaszok,
A helyzet romlik, az idő száll, még egy kérdés,
Meddig várhatok? Meddig lesz még bennem tartás,
Meddig tűnik el a hajtás, mi évekig jellemzett,
Hova veszett és így a jelen hova vezet,
Meddig tart ki még a szív, mikor a múlt vissza hív,
Mikor a percek visszafelé tűnnek el,
Mikor a bú ünnepel, mikor a szép gondolatok az ember könnyeibe merülnek el.
A helyzet nem túlzottan makulátlan, hisz hónapok teltek el,
Én csak vakon álltam önmagam mellett a félhomályban,
És nem láttam, ki kéne most már szállni,
Én bennmaradtam egy körre, hogy később legyen mit megbánni,
És most szenvedek, nem teszek, alattam a jövő léce rezeg,
Néhány ember rajtam nevet, hogy innen, hogy nem tud felállni,
Sajnálom, ha az emberek csak idáig tudnak látni,
Hibáztatni magamat azt nem fogom, hisz az élet minden perce egy újabb tanító pofon, minden újabb méter, egy újabb mérföldkő,
Minden újabb csalódás egy újabb lépés,
S mikor az ember majd felnő, mitől a fejük fölül eltűnik a ködfelhő,
És megtanul tisztán látni, kevésbé kedvelt szemet szúró féllel is emberien bánni, bár az embertelenség határa mára már határtalan,
Tarts be egy-két szabályt és az életed nem lesz szabálytalan.

Refrén
Elmúlt, kapaszkodj a jövődbe,
Elveszett, minden szó megmarad örökre,
Hiányzik, mégse hallgass az öklödre, hogy ha fáj, hogy ha érzed, nagy a kár, hogy ha érzed, hogy akár szélsőségekre is képes lennél magadban kárt tennél,
Előbb értékeljél, utána cselekedjél, hisz negatívumokban lesznek a jövődre nézve a legnagyobb ereklyék.

Elmúlt, kapaszkodj a jövődbe,
Elveszett, minden szó megmarad örökre,
Hiányzik, mégse hallgass az öklödre, hogy ha fáj, hogy ha érzed, nagy a kár, hogy ha érzed, hogy akár szélsőségekre is képes lennél magadban kárt tennél,
Előbb értékeljél, utána cselekedjél, hisz negatívumokban lesznek a jövődre nézve a legnagyobb ereklyék.

A legnagyobb ereklyék...
4x