nem, még mindig nem tudok segíteni. és ennél rosszabb nincs.
mikor ott szeretnél lenni valaki mellett, osztozni szeretnél a fájdalmában, ezzel is könnyítve a lelkén. borzalmas érzés azt látni szenvedni, aki az évek alatt a legközelebb került hozzád. és még elviselhetetlenebb az, hogy nem tudsz neki segíteni.

Te még nem ismered, amit mi már jó ideje, a tehetetlenségnek azt a válfaját, a legocsmányabbat... amit az ember gyereke nem saját maga miatt érez, hanem valaki más miatt... egy olyan ember miatt, akin nagyon segítene. Ha van szuperlatívusza a tehetetlenségnek, márpedig van, idővel te is meg fogod ismerni ezt a keserves érzést, hát az a fölsőfok, amikor egy barátodon segítenél, de tehetetlen vagy. Ettől csak dührohamot kaphat az ember.

ilyenkor mit lehet tenni? bízni benne, hogy talán azok a bizonyos összevissza mondatok érnek is valamit. és hinni, hogy tényleg van olyan gyenge, hogy ne tegye meg. reménykedni minden nap, hogy megéri még a holnapot, és egyszer ha nem is minden, de rendbe jönnek a dolgok, és eléred, hogy érezze azt a rengeteg dolgot amit felé sugallsz, még ha nem is tudod megfogalmazni.
és te továbbra is erőlködsz, nem adod fel, csak hogy tudja, ilyenkor is mellette vagy. várod egyre jobban, nyugtalanul, hogy mikor jön el a pillanat, mikor végre újra tudtok beszélni, még ha nem is ezekről a dolgokról, csak hallhasd a hangját, láthasd, hogy jól van, és érzi a másokban lévő szeretetet önmaga iránt.
mert ilyenkor mit lehet tenni?

ne haragudj. én továbbra is bízom benned. és nem engedlek el.


részvétem Akito.

sajnálom.