Az utóbbi pár napban végre sikerült megszabadulnom az érzéstől, ami hihetetlenül nagy fájdalmakat hordoz magával. Talán még azt is mondhatnám, hogy képes voltam boldogságot érezni. Az életben már megtanultam, hogy ha végre úgy néz ki, jóra fordulnak a dolgok, akkor elég egy apró pillanat, hogy ne figyeljenek, és fordul minden a visszájára. Az pedig rosszabb lesz. Sokkal rosszabb.
Egyszerűen gyűlölöm azt, hogy ennyire törékeny vagyok. 14 év.. lassan a 15höz közeleg. De még mindig gyermekszívem van, és itt lakozik mellette a naivság.
Mostanában egyre többször szeretnék megszabadulni minden érzéstől. Olykor szeretnék kiölni magamból mindent, és nem foglalkozni semmivel, senkivel. Gyűlölöm azt, hogy minden egyes nehéz időszakomban az önsajnálatomba menekülök. Nem bírom felfogni, hogy eddig hogyan tarthattam magamban mindent.. most pedig miért nem megy?
Megtaláltam.. úgy érzem, hogy tényleg megtaláltam most már azt a három embert, akiért igenis érdemes élni, és amíg tudom, hogy léteznek van értelme az egésznek. Nem kell, hogy mindig velem legyenek. De amíg tudok a létezésükről hiába van itt a fájdalom, hogy én talán soha nem kerülhetek hozzájuk igazán közel boldog vagyok. Nem számít, ha nem érinthetem meg őket és hogy nem én foghatom a kezüket. Amíg míg itt vannak van miért felállni.
Ugyanakkor viszont, most megint túl nagy bennem a félsz. Bele sem merek gondolni mi lenne, ha egyszer tényleg arra ébrednék, hogy már nincsenek..
Habár tudom, hogy akaratomon kívül, mégis gyakran teszek olyat, amivel bántom őket.