nincs semmim, mégis megvan mindenem.
szombat, július 24, 2010
Hű, de régen írtam már. ^^
Amolyan normális bejegyzésre vágyom. Na nem mintha valaha is sikerült volna összehozom valami normálisat. Kinek hogy.. mindegy.
Egyre jobban egymásba olvadnak a napok. Az idő csak telik, én pedig megint nem csinálok semmit. Semmit. Éjszaka nem tudok aludni. Egyáltalán nem. Fent vagyok reggel 6-ig, 7-ig, forgolódom az ágyban, nézem a falat/plafont, és gondolkozom. A kilátás nem a legjobb, de ilyenkor tényleg átadhatom magam a saját önző gondolataimnak. Ilyenkor eljön az a világ ami csak az enyém, amiről nem tud senki, ahol nem függök semmitől.
Mostanában egyre gyakrabban kap el engem is újra rosszul lét. Szédülök, úgy érzem kicsúszik alólam a lábam, fáj a mellkasom, a légszomj fojtogat, és a saját idegeimen egyensúlyozom. Mostanra már pontosan tudom mi az a pánikroham. Milyen az, mikor akkora gombócot érzel a torkodban, hogy nem enged levegőhöz jutni. Mikor annyira begörcsölsz, hogy nem tudsz felkelni a földről. Mikor négykézláb kell elmásznod az ablakhoz, mert máshogy nem megy. Mikor félsz felkelni, mert fenn áll az esélye, hogy ennek mások is szemtanúi lesznek, esetleg meghallanak, mert nem akarod, hogy bárki is tudjon róla.
Hűha, és igen indultunk a saját ki világomból.. és megint hova jutottam? Egyre gyakrabban merül fel bennem a kérdés, hogy hogyan süllyedhettem le ennyire? Mikor kerültem ide? Mikor kezdett el minden szét csúszni? Nem, ehhez még mindig túl gyáva vagyok, hogy alaposan átgondoljam a dolgokat és tényleg képes legyek kimondani, leírni, nem hogy mások, a saját tudtomra hozni. Felőrölnek az emberek, a mindennapok, a dolgok, tárgyak, és az emlékek. Érzem hogyan szakadok darabokra ott bent. Egyensúlyozni próbálok minden között, de túl gyakran billenek ki. Túl gyorsan bukom meg. A szervezetem már olyan szinten kivan, hogy minden napra jut egy adag fájdalom valamilyen módon. A fejemben a gondolatok egymást kergetik, az álmaim ripityára törnek, céljaim nincsenek, már nem látom értelmét szinte semminek, a kezemet pedig már gyakran nem is érzem. Tudom, hogy ez nem jó, felfogtam, hogy ennek nem így kéne lennie, mert ez most szar. És fáj ám, de kegyetlenül.
A gondolataim pedig..
Hogy mire jutottam.?
Én nekem nincs semmim. Semmim sincs, csak Ők. És ezzel meg is van mindenem.
Na rajtam igazodj ki. ;]
Amolyan normális bejegyzésre vágyom. Na nem mintha valaha is sikerült volna összehozom valami normálisat. Kinek hogy.. mindegy.
Egyre jobban egymásba olvadnak a napok. Az idő csak telik, én pedig megint nem csinálok semmit. Semmit. Éjszaka nem tudok aludni. Egyáltalán nem. Fent vagyok reggel 6-ig, 7-ig, forgolódom az ágyban, nézem a falat/plafont, és gondolkozom. A kilátás nem a legjobb, de ilyenkor tényleg átadhatom magam a saját önző gondolataimnak. Ilyenkor eljön az a világ ami csak az enyém, amiről nem tud senki, ahol nem függök semmitől.
Mostanában egyre gyakrabban kap el engem is újra rosszul lét. Szédülök, úgy érzem kicsúszik alólam a lábam, fáj a mellkasom, a légszomj fojtogat, és a saját idegeimen egyensúlyozom. Mostanra már pontosan tudom mi az a pánikroham. Milyen az, mikor akkora gombócot érzel a torkodban, hogy nem enged levegőhöz jutni. Mikor annyira begörcsölsz, hogy nem tudsz felkelni a földről. Mikor négykézláb kell elmásznod az ablakhoz, mert máshogy nem megy. Mikor félsz felkelni, mert fenn áll az esélye, hogy ennek mások is szemtanúi lesznek, esetleg meghallanak, mert nem akarod, hogy bárki is tudjon róla.
Hűha, és igen indultunk a saját ki világomból.. és megint hova jutottam? Egyre gyakrabban merül fel bennem a kérdés, hogy hogyan süllyedhettem le ennyire? Mikor kerültem ide? Mikor kezdett el minden szét csúszni? Nem, ehhez még mindig túl gyáva vagyok, hogy alaposan átgondoljam a dolgokat és tényleg képes legyek kimondani, leírni, nem hogy mások, a saját tudtomra hozni. Felőrölnek az emberek, a mindennapok, a dolgok, tárgyak, és az emlékek. Érzem hogyan szakadok darabokra ott bent. Egyensúlyozni próbálok minden között, de túl gyakran billenek ki. Túl gyorsan bukom meg. A szervezetem már olyan szinten kivan, hogy minden napra jut egy adag fájdalom valamilyen módon. A fejemben a gondolatok egymást kergetik, az álmaim ripityára törnek, céljaim nincsenek, már nem látom értelmét szinte semminek, a kezemet pedig már gyakran nem is érzem. Tudom, hogy ez nem jó, felfogtam, hogy ennek nem így kéne lennie, mert ez most szar. És fáj ám, de kegyetlenül.
A gondolataim pedig..
Hogy mire jutottam.?
Én nekem nincs semmim. Semmim sincs, csak Ők. És ezzel meg is van mindenem.
Na rajtam igazodj ki. ;]