tényleg én csinálok valamit rosszul?
miért rontok el mindig valamit? mi lehet az a dolog, amivel egy pillanat alatt tönkre mehet minden?
megint csak bebeszélem magamnak.. tényleg erről lenne szó?
de akkor én miért érzem mégis az ellenkezőjét? ilyenkor miért érzem magamat ennyire egyedül? ilyenkor miért nem érezhetem azok szeretetét akiktől a legjobban szeretném? valóban ennyire önző lennék? tényleg soha nem lenne elég semmi?
nem tudom mit tehetnék.. félek. igen, félek.
gyűlölöm a gondolatot, hogy elveszítem. gyűlölöm magamat, hogy ezt el tudtam érni. mit csinálhattam?
biztosan én dramatizálom túl az egészet. biztosan én értek valamit félre. de már nem hiszek a véletlenekben. semmiben nem hiszek.
a fájdalom elviselhetetlen. most már fizikálisan.
tudtam, hogy el fog tűnni.. tudtam, hogy mi fog történni. és igazam volt. de akkor, abban a percben annyira jó lett volna az ellenkezőjében bízni.
de eltűnt. és ott, megint éreztem. a mellkasom körül. hihetetlenül tud szúrni. és nagyon fáj. a szemeim mintha égnének. elviselhetetlen ilyenkor tudatodnál lenni. fáj. nagyon fáj. felfogtam a szavak jelentőségeit. fél. én is féltem. félek. és félni is fogok..
rettegek. és még mindig fáj.. ott bent.

Mert én tudom, hogy úgyis el mész és én meg itt maradok egyedül..


tényleg olyan vagyok, mint azok az epres poharak? tényleg ennyire törékeny lennék?
félek, hogy igaza van.
" féltelek használni, hozzád szólni, nehogy eltörj.. "
sajnálom.