El tudod képzelni, milyen érzés nap mint nap arra ébredni, hogy még mindig magányos vagy? És ha ez soha nem is volt másképp? Azt hittem, hogy hozzászoktam már..

úgysem érti meg senki. és úgysem mondom el senkinek. szar.

..önző vagyok. Üvölteni tudnék, hogy szükségem van rá..

és rohadt undorító. miért nem tudom megadni az embereknek azt, amire szükségük van?

..el tudtam képzelni, hogy mindezt a rosszat örökre el tudom felejteni. Hogy van valaki, akinek vigyázhatom az álmát, és vele együtt örülhetünk annak, hogy élünk..

rohadtúl gyűlöltem tükörbe nézni. most is. és megint rászoktam az evésre. nem kérek kommentárt. bocs Anna. mástól se. legfeljebb én teszem tönkre magam.

Akinek foghatom a kezét, megsimogathatom az arcát.. Akit átölelhetek, akivel nézhetem a naplementét, és akivel minden pillanat csak gyönyörű lehet..

nem látom már értelmét ennek az egésznek..

Mindent csak elveszíteni tudtam, még azt is, ami sosem volt az enyém.

emberek vagyunk, állítólag tudunk küzdeni. de akkor mivan, hogyha tudnál küzdeni még, csak már nem látod értelmét.

..ezen a reggelen is elveszett egy tegnap.. Minden nap.. Hogyan tudnám várni a holnapot? Ha ez a pár év is ilyen hosszú volt, amióta élek, mire tudnék még várni?

nem kell már semmi és senki. így sem tudom nekik sem megadni azt, amire szükségük van.