nincs minden rendben. nem, egyáltalán nincs. már rég ki kellett volna borulnom. sírni akarok. de már lassan 2hónapja, hogy nem tudok (de nem biztos, mostanában megcsal az időérzékem). nem azt mondom, hogy nem tudok sírni. hülyeség. mindig is tudtam, legfeljebb elviselhetetlenül fájt. de most egyszerűen nem megy. normális esetben már rég el kellett volna bőgnöm magam tegnap, vagy azelőtt.. mert ez így nem jó. valaki mondjon valami filmet, könyvet, vagy valamit, amin tényleg elbőgheti magát az ember, mert nekem ez így már sok. lehet hülyének nézni, de ki akarom végre adni magamból. mert szükségem van rá. mert ennek így nem lesz jó vége. mert ez így nagyon nem jó..
ne kérdezzétek mi bajom, úgysem válaszolok. talán jelen pillanatban nincs is, csak ez már így túl megterhelő. fáradt vagyok. aludni akarok. és nem felkelni. nem akarok küzdeni semmiért. megint csalódást fogok okozni. tudom. mert nem fogom elvállalni. nem merek belefogni. nálam nem úgy megy, hogy valamit határozottan eldöntök, és addig csinálom amíg nem sikerül. én ha elkezdek valamit akkor azt egy idő után feladom, ráunok, túlságosan megtör, vagy csak hagyom lógva, és nem foglalkozva vele. mert ez én vagyok. és papolhat nekem bárki akármiről, úgysem fogja megtudni min megyek/mentem keresztül. és nem is kell. már nem is érzem azt, hogy én sírni akarok valaki vállán. nem érzem azt, hogy meg kell ölelnie valakinek, mert mindjárt szétesem. már felfogtam, hogy ezt én nem kapom meg. talán csak ideiglenesen van így, aztán jön valaki, aki megváltoztatja az egészet. de már arra is felkészültem, hogy soha nem fog megváltozni semmi.
csak ne lenne most ennyi elvárás.. tényleg fáradt vagyok. kikészít a suli, ez az egész. nyugalmat akarok. és csendet.
hol van már a nyári szünet?
aludni akarok. egyedül , és mindenki hagyjon békén. sírni akarok. egyedül, csendben.
esküszöm megőrülök.
továbbra is ott tartok, hogy legszívesebben a földhöz vágnék mindent, magammal együtt, és ordítanék. csak hogy ki adjam magamból az egészet. aztán mehetnék a diliházba leghamarabb..


egyébként még mindig úgy érzem, hogy rohadtul messzi vannak tőlem az emberek. nem csak fizikálisan, most már mindenhogy taszítom őket. és nem tudom, hogy nekem mit kéne csinálnom. most már az is megfordul a fejemben, hogy semmit. és épp ez itt a lényeg. most már ott tartok, hogy tényleg nem kellek nekik. vagyis rosszul fogalmaztam, de leírni úgysem tudom. kellek egyáltalán még valakinek, úgy őszintén? vagy igazam van, és tényleg idegesítek mindenkit, és a pokolba kívántok.

de legalább ti lennétek boldogok végre. aztán már engem sem érdekelne az egész.