Egy élő haldokló gondolatai
szombat, november 14, 2009
Azt mondják, h a barátság mindent kibír. De ezt másképp is fel lehet fogni. I van akkor, hogyha az illető szenved… kimondhatatlanul szenved. Már csak a barátja kedvéért él, aki arra kérte: „Ne.” Ez nem önzés részéről? Csak azért éljen, pontosabban haldokoljon, mert a barátja megkérte? Ha tényleg szereti őt, akkor el kellene engednie, ha már minden módon segíteni akart neki, de nem ment. Megfogni remegő kezét, melyben kés van, és átsegíti őt a másvilágra. Ha szereti, megtiszteli ezzel. Emléket állít személyének és örül, hogy ő már nem szenved.Vajon nekem van olyan barátom, aki segítene? Ha megkérném, megtenné? Megfogná remegő kezemet? Mert egyedül nem megy. Egyedül, bevallom, félek. Élni nem bírok, halni nem merek. Hát élet ez?! Csak egy senki vagyok, aki feláll, csak azért, hogy újra és újra porba hulljon. Mert mindig megcsillan a remény kis szikrája, hogy lehetek még boldog, nevethetek önfeledten és van valaki, akire számíthatok, akit szerethetek, s aki viszont szeret… Olyan szép… álmok. Nem tudom megmondani, hogy hányszor hulltam vissza… számtalanszor. De akárhányszor is visszaesek… ezt nem lehet megszokni.
Tudod, mire számítsz, de minden alkalom olyan, mint az első… ha nem rosszabb. De „szerencsére” csak az fáj elviselhetetlenül, amíg leesel. Mikor már újra a porban vagy, az már elviselhetőbb. Ismerősebb. Az.
S mikor feltámad a remény… mikor újra érezni kezdesz… mikor újra nagy nehezen felállsz… mikor újra felveszed azt az elviselhetetlen terhet… mert látsz célt. A cél meg erőt ad… újra, reményt. És újra elindulsz az utadon, melyen a kövek a szenvedés kövei, a porból a te könnyeid által lesz sár, és mely egy sziklához vezet, amely mérföldkő, az életedben.
Tudom mi vár rám, hogyha újra felkelek. Tudom, hogy visszahullok. Tudom, hogy újra és újra meghal belőlem valami. Talán a lelkemből egy darab. Egyre nagyobb és nagyobb. Úgy fáj… Elviselhetetlenül és kegyetlenül kínoz, miközben elhal… S, mi marad a végén? Semmi. Ha a lélek meghal, minek éljen a test?
Én már évek óta haldoklok… minden átkozott nap meghal egy részem… DE ha jön a remény… újra feltámad, újra érez, újra él, hogy újra meghalhasson.
Szenvedni jöttem e világra. A kés itt fekszik mellettem. Szép és éles. Mégsem teszem meg. És a sors ezt nagyon jól tudja. Kínoz, mert tisztában van vele, hogy bár itt van a kezemben, mégsem teszem meg. Gyötörhet egy életen át…
És ha túlhúzza a húrt? Ha elszakad… ? Mert annyira csábít az édes semmi, ami rám vár a halál után? Vajon ezzel is számolt?
Ki tudja. Nem lehet mindent a végtelenségig csinálni. Ha mégis, akkor belebukik. Én már túl sokszor álltam fel, még többször buktam el. Nincs cél, nincs vágy, sem álom., csak kínoknak véget nem érő sorozata.
A pont olyan mintha ki lenne kötözve az egyén és korbácsolnak. Majd mikor látják hogy alig él, hagyják. Mikor látják, hogy kicsit összeszedte magát, akkor kezdik, előröl. Egészen addig, míg el nem számítják magukat, mert bár hagyják egy kicsit, hogy jobban legyen, mégis belehalt.
Nem bírta, pedig nem kínozták éjjel-nappal. Mégis belehalt. Hát pont ugyan az, nem? És én már haldoklok… Szerinted meddig húzom még?
Ez a te szempontodból lényegtelen. Mivel egy senki vagyok, ez mindenki szempontjából az.
Tudod, nem is oly rég megálmodtam a temetésem. Szép őszi nap volt. A temető csendes, síromnál, csak a pap és a sírásó. Elmond egy imát, majd ő is elmegy. A sírásó befejezi, majd a hantra dob egy szál vörös rózsát.
Amikor felébredtem, nem tudtam minek felfogni. Mára már tudom, ez a jövőm. De én nem bánom. Szép volt az a vörös rózsa.