Nem gondoltam volna, hogy ennyire fájni fog.. Azt hiszem, ha előre tudom, hogy hogyan fognak állni mostanra a dolgok, még az előző bejegyzésben nem fogok olyat írni, hogy már semmi nem lesz olyan, mint régen..
Fogalmam sincs, miért hanyagoltam el ennyire az írást. Számtalanszor elhatároztam az utóbbi napokban, hogy leírom a dolgokat, kiadom magamból, végül mégsem jött össze sosem. Nem tudom, hogy miért. Rengeteg minden történt.. voltunk kórházban, rájöttem, hogy mekkorát nyertem az osztályommal, elveszítettem dolgokat, emlékeket, érzéseket, álmokat, és pokolian félek, hogy embereket is, de mindemellett nyertem is. Megismertem értékes embereket, szerethettem, szerethetek, és ez leírhatatlan érzés. Annyi minden mesélni valóm lenne, hogy mi történt velem ezalatt a 2 hónap alatt, de valószínűleg nem fogom leírni. Egyszerűen még mindig félek, hogy ha megosztom másokkal, olyan emberekkel, akik nem állnak hozzám közel, esetleg idegenek is részesei lesznek az élményeimnek, érzéseimnek elvesztem őket. Rengeteg bennem a fájdalom, a boldogság, a reményvesztettség, a vágyakozás, a hiányérzet, és a többi felemelő, vagy ellenkezőleg lehangoló érzelem. Talán egyszerűbb lenne tőlük megszabadulni, kitárni a világnak, de ezeket önző módon most megtartom magamnak. Nehéz, nagyon nehéz, de tudom hogy ezek kizárólag hozzám tartoznak, csak én érthetem őket, senki más, mostanra pedig megtanultam ezt elfogadni. Biztosan lesz még alkalom, hogy összetörök, nem fogom tovább bírni, de ez a pillanat még nem érkezett el, még tudom tartani magamat, és nekem ez jelenleg tökéletesen megfelel.